Egy koncert műsora
Egy koncert műsora – ideális esetben – remekművek sorából áll. A repertoár, a zongorairodalom beláthatatlan méretű, a lehetséges variációk a végtelent súrolják. Hogyan választ hát az előadó – milyen elveket, érzéseket, kompromisszumokat, megfontolásokat követve? Egy koncert műsora – ideális esetben – önmagát igazolja, nem magyarázatra szorul.

Mint a felleg
Mert még ha itthon kevesebbet is halljuk a múlt század fordulóján élt nagy dán zeneszerző nevét, Nielsenét, mint Beethovenét, Mozartét vagy akár Schubertét, utóbbi G-dúr szonátáját hányszor hallgattuk meg elejétől végéig? Himmlische Länge – mennyei hosszúságú, alighanem ezt mondaná Schumann, bátorítólag; mint a felleg, a schuberti idő – tágas, otthonos. Amit viszont biztosan mondott, hogy szonátái közül ez a legtökéletesebb, formára és tartalomra – vollkommenste in Form und Auffassung – kívül, belül.

Andantéját nem engedte
Bezzeg Beethoven! – aki a kompakt Waldstein szonátája középtételének szánta az Andante favori zenéjét, ámde a mű kompakt arányait jócskán túlnövő rondót baráti tanácsra mégis inkább egy bevezetőtétel, a megkapó Introduzione váltotta. A történet úgy kerek, ha eláruljuk, e bevezetett harmadik tétel maga is rondó. De andantéját nem engedte Beethoven, addig játszotta és játszotta, míg kétség nem férhetett hozzá, mégiscsak ez a favorit. Andante favori!

Gomolygó bárányfelhő
Ahány dúr, annyi moll – mégis, Mozart mindössze két zongoraszonátát komponált moll hangnemben, pedig tizennyolcat írt belőlük. Könnyen gondolhatnánk hát rá dúrszerzőként, a 16:2-es arány világos indikátor. A moll sötét, súlyos, drámai, ha nem egyenesen tragikus, Mozart pedig könnyed, akár parókán a rizspor. Az 1778-as év nyarán írta meg az a-moll szonátáját, Anna Maria, Mozart édesanyja július 3-án meghalt. Akár volt rizspor a parókán, akár nem, a Mozart-művek tragikuma, mint az életé, akkor is jelenlévő, mikor oly békés minden, mint a lomhán gomolygó bárányfelhő a nyári égen – dúr ide, moll oda.

Lett légyen dúr a vége
Dúr ide, moll oda – ez a sokakat foglalkoztató dilemma, ahogy olvadozik a tonalitásba vetett hit: egyik se, méghozzá sehova! De az északi Dániában más az olvadás. Nielsen Chaconne-ját épp csak érinti a kor e szelleme, s Bachhoz nyúl vissza, a kétszáz évvel korábbi műhöz, a d-moll hegedűpartitához. Megszületik a zongoramű, húsz variáció az egyszerű basszustémára; néha kicsit szertelenül, máskor anakronisztikus határozottsággal, szelíden és vadul, a transzcendenst súrolva, csűrve-csavarva, a témát alaposan kiforgatva, de még akkor is biztos hangnemi szignatúrával, amely pedig – lett légyen dúr a vége és moll az eleje – a végletek közt kifeszülve sem lehet más, csakis a D.

*******************************

Juhász Vali interjúja Villányi Dániellel

Eléggé szakmai és gondolkodásra késztető lett a leírás a koncertről. Szándékosan igyekeztél megosztani most ilyenformán a gondolataidat?

– Hát igen – hol is kezdjem? Röviden: nem, nem lett szakmai, de igen, szándékosan olyan, amilyen. Ha nagyon erőltetjük, azt mondanám, irodalmi igényű, de ezt döntse el mindenki, azaz az dönti el, ki milyen rétegeit fejti fel a szövegnek. Ráismer-e Petőfire, meghallja-e az iróniát, leesik-e, hogy az elején és a végén, amit súrlunk, az szinte felcserélhető. Transzcendens-e a végtelen, van-e vége a transzcendensnek, értelmes-e súrolni egyiket vagy másikat, de ha nem is; érdemes-e – ilyen dolgokról van szó egy koncerten, egy életben és egy szövegben is. De nem tagadom, kicsinyességem bosszúmban köszön vissza; amikor leírásképpen magát a műsort adtam le, könyörtelenül visszadobták, hol a leírás? Világ életemben leírásellenes voltam, írásellenes soha, így jutottunk ide.

Esetleg azért írtál ilyen részletes műsorismertetést, mert elsőre nem tűnik teljesen koherensnek a januári est programja a felületes szemlélő számára?

– Éppen arra próbáltam rávilágítani már szövegem elején is, hogy a koherenciát nem témában és kronológiában érdemes keresnünk – végül is zenéről van szó, nem horológiáról –, hanem abban, amit hallunk, minden más szemfényvesztés. De ez még nem minden: ideje belátni, a koherencia ábrándja legtöbb esetben csak konstrukció, konvenció, kergetjük, kergetjük, ahelyett, hogy a szabálytalanságokban vennénk a fáradságot meglátni az összefüggéseket. Kell hozzá bátorság, némi gyakorlat is, de több igazságra lehet bukkanni így.

Ismerősek-e számodra ezek a darabok, vagy kifejezetten erre az alkalomra tanulod meg őket?

– A Mozarton kívül mindent kifejezetten erre az alkalomra tanultam. A Beethoven az utolsó utáni percben dőlt el, már megtanultam, amivel eredetileg gondoltam nyitni a koncertet. A Nielsen is menet közbeni csere, és ebben az esetben is már igen előrehaladott állapotban engedtem el a kezdetben kiszemelt művet. Beethoven anyám évtizedes álma számomra, de nem volt hozzá kulcsom, most viszont gondoltam egyet és nekiálltam, remélem, lassan sikerül felnőnöm hozzá – látszólag semmiség, valójában viszont mindent tudni kell hozzá. A Schubert is új, hatalmas mű, hallgatóként jól ismerem, de megtanulni, bírni szellemmel, lélekkel, koncentrációval és előadni, valóságosan embert próbáló kihívás, ami elől nem lehet elugrani – vagy legalábbis nem érdemes.

Mondanál néhány szót Carl Nielsenről, az általad majd előadott négy mű közül az egyik szerzőjéről?

– Nielsent ismertem, de nem behatóan, ám egyszer belefutottam a Chaconne című művébe, amivel a koncerte is készülök, és nem hagyott nyugodni a darab. Egy norvég zongoristával, Leif Ove Andsnessel láttam egy hosszú interjút, abban idézte. Elámultam. Addig hallgattam, amíg meg nem szereztem a kottát, hogy meg is tanuljam. A tanulásba bele lehetett gebedni, de nincs mese. Pont a Chaconne hiányzott a repertoárból. Csodálatos darab; egy rokon, de más világból. Nagy felfedezés!

Adódik a kérdés, hogy van-e bármelyik zeneszerzőnek vagy műnek bármilyen zsidó kötődése. Vagy a zsinagóga mint kiváló akusztikájú helyszín képviseli a zsidó kötődést?

– Nem állítom, hogy nincs bennem tanácstalanság ez ügyben. Annyit tudok mondani, hogy én a nyugati kultúra irányából jövök és nem szakrális zenét játszom, ráadásul instrumentális, azaz szöveg nélküli zenét. Mozart legfontosabb librettistája, Lorenzo da Ponte hiába volt zsidó, aligha lehetne akármely operájukat is a zsinagógában előadni. Összességében mégis azt gondolom, hogy nem szükségszerű a vallási előírások és az egyetemes kultúra konfliktusa, ezért felelni gyakorlatilag kurátori feladat, és ennyiben a helyszín valóban jelöl ki kereteket. Ez pedig így van jól.

A műsorleírásod kapcsán azon gondolkodtam, hogy felkészülés során van-e egy olyan íve a dolognak, amit képzelek, hogy először megszereted a művet, aztán eldöntöd, hogy megtanulod eljátszani és a magadévá teszed? Abban a tanulási, feldolgozási időszakban kvázi feladatként tekintesz rá vagy akkor már ott lebeg a szemed előtt az egésznek a csúcspontja, a koncert? Egyáltalán a koncert az egész folyamat csúcspontja, vagy az a pont, amikor úgy érzed, hogy már egészen a tiéd az adott darab vagy az egész műsor? Tekintettel arra is, amiről már beszéltünk egy másik interjúban az előző koncert kapcsán, hogy örök kételkedő vagy magadban is.

– Jól látsz mindent, nem is marad más, mint helyeselni. Annyit teszek csak hozzá, hogy koncertre készülve más szempontok vezetnek, mint amivel otthoni magányomban is beérhetném. A művekhez való privát közelkerülésnek ugyanis nem feltétele sem a memorizálás, sem a technikai kidolgozottság, nem feltétele, hogy képes legyél egy ültő helyedben végigjátszani, közvetíteni, interpretálni egy zeneművet. A nyilvánosság elé lépés azonban mindezt kikényszeríti és nagy feladat elé állít idegileg, szellemileg, érzelmileg és fizikailag is. Ez hozza magával a napi sok órás küzdelmet, ami végső soron mégis a tudás elmélyüléséhez vezet, mégis kiderül, hogy ezek a helyes szempontok, átverekedni magam az anyagon, nincs mese, hisz mondtam már, se ingyen ebéd, csak az enyhe szégyenérzet, hogy mindez koncert nélkül nem megy. A legjobb az lenne, ha a felkészülés csúcsán mondanák le minden fellépésem (a covid elején ebbe is belekóstoltam).

Van valamilyen rituáléd, amit minden fellépés előtt csinálsz?

– Nem tudom, hogy rituálé-e, de azon vagyok, hogy minél hamarabb elteljen a reggeli ébredéstől a koncertig tartó végtelennek tűnő periódus. Ilyenkor már nem gyakorlok, csak játszogatok otthon, de ki kell próbálni a hangszert, megismerni az akusztikát, szokni a világítást, nem bosszankodni. Este a fürdőkádból érkezem, átöltözés az utolsó percekben, és persze az elmaradhatatlan banán. Annyi energiát égetek koncerten, amire muszáj felkészülni és muszáj pótolni. A banán vált be, nem száll el a vércukor, de nem is hagy leájulni a zongoraszékről. Közvetlenül koncert előtt legalább kettőt befalok, szünetben folytatom, ha kell, meghajlások alkalmával egészítem ki a bevitelt. És persze sok víz. Régen nagyon le is izzadtam, de pár éve ez megszűnt. Inni azért kell.

Kiket vársz a koncertre, milyen üzenettel várod őket?

– Igazán mindenkit. Az üzenet pedig – s ezért nagyon töröm magam – ott hangzik majd el.

***********************************************

A koncert műsora
Ludwig van Beethoven (1770 – 1827): Andante favori (WoO 57)
Wolfgang Amadeus Mozart (1756 – 1791): a-moll szonáta (K. 310)
Carl Nielsen (1865 – 1931): Chaconne (Op. 32)

SZÜNET

Franz Schubert (1797 – 1828): G-dúr szonáta (D. 894)